Légópincében töltött gyerekkorom

(vagyis a magyar Dante kínai mamájának háborús emlékei )

Írta: Yu Zemin, író, műfordító, a Szőcs Géza Kulturális Konnektivitás Díj kitüntetettje

Krasznahorkai László barátom a Rombolás és bánat az Ég alatt című dokumentumregényében írt egy Mama című, nagyon megindító fejezetet. A „mama”, akiről írt az író, az én édesanyám. 1998 kora nyarán, elkísértem Lacit egy egy hónapos kínai útra Li Taipo nyomán, amikor több városban is jártunk. Amíg Pekingben tartózkodtunk, édesanyámnál laktunk, és Laci úgy volt velünk, mintha ő is a család tagja lenne, nagyon szerettük egymást. Néhány évvel később Laci ismét Kínába utazott, akkor is édesanyámnál lakott. Az a beszélgetés, amit ő lejegyzett, abban az időszakban zajlott le.

Az édesanyám, Xie Zhimin 1934-ben született Pekingben, egykor neves szülész-nőgyógyászként dolgozott. Lacival folytatott beszélgetése során említette, hogy a legkorábbi gyermekkori emléke egy hatalmas bombarobbanás volt, ami után ijedtében bebújt az ágy alá – mindössze három éves volt ekkor. A japánok elfoglalták Pekinget. Elmondta Lászlónak, hogy a japán megszállás alatt az ő gyermek- és ifjúkorából egyetlen boldog emléke sem maradt. A japán szuronyok árnyékában éltek, éheztek és féltek, a tűzpárbaj és a megaláztatás mindennapos dolognak számított. 

Az a háború óriási nemzeti tragédiát okozott Kínának, a közvetlen népességveszteség meghaladta a 20 milliót, ezt a kegyetlen háborút mi kínaiak soha nem felejthetjük el, és a japán militarizmus újjáéledésének minden jelével szemben biztosan résen leszünk. Nem régen Sanae Takaichi egy parlamenti vitában szándékosan felnagyította az úgynevezett „tajvani helyzetet”, amikor azt mondta: – Ha valami történik Tajvannal, valami történik Japánnal is. – Érthető, hogy ez a kijelentés éberséget és felháborodást vált ki a kínai emberekben. Tajvan Kínához tartozik – ez tény, semmi köze nincs a japánokhoz. Ez a kijelentés csak leleplezte a japán ambíciót a katonai erősítésre és a háború utáni nemzetközi rend alakítására, valamint világosan körvonalazta az újfajta militarizmus felemelkedésének veszélyes pályáját. Ezért Kína válaszlépései teljesen jogosak és ésszerűek. Hiszen mi kínaiak szenvedések és áldozatok árán vívtuk ki a több mint hetven éves békét. Bár ez a béke sem volt teljesen zökkenőmentes.

Emlékszem, gyerekkoromban gyakran hallottam ilyet: – Békeidőben születtünk, mi vagyunk a haza virágai. – Arra viszont pontosan emlékszem, hogy amikor ötéves voltam, a háború árnyéka borult ránk. 1969. március 2-án kitört a Zhenbao-szigeti összecsapás. A szovjet határőr csapatok behatoltak a Zhenbao-szigetre, megtámadták a kínai határvédelmi járőröket, mire a kínai katonák kénytelenek voltak önvédelmből visszavágni, és kiűzték a betolakodókat. Az öcsém aznap született, ezért a szüleim különleges nevet adtak neki: Yu Weimin, ami azt jelenti: „nagyszerű nép”.

Az összecsapás után Kína nagyszabású, az egész népre kiterjedő felkészülésbe kezdett, hogy szembenézzen a lehetséges háborúval. Az ország nagy- és közepes városaiban széles körben folytak a tömeges óvóhely- és légópince-ásási munkálatok, amelyekben a résztvevők száma elérte a több száz milliót. Én is köztük voltam.

Ez a mozgalom 1969-től a ’70-es évek közepéig tartott, és a pekingiek természetesen szintén bekapcsolódtak. Akkoriban a mi családunk egy Qing-kori hercegi rezidencián lakott tizenhárom másik családdal együtt, és mi a hátsó kertben ástunk egy száz fő befogadására alkalmas légópincét. A probléma az volt, hogy az a rezidencia hatalmas volt, öt nagy és kis udvarral vagy kerttel. A mi családunk egy mellékudvarban lakott, ami a legtávolabb esett a hátsó udvartól. Ezért aggódtam, hogy ha az ellenség légitámadást indít, mi érünk a legkésőbb a légópincébe. Egyrészt attól féltem, hogy futás közben eltalálhatnak minket a bombák, másrészt, hogy mire odaérünk, az óvóhely már megtelik, és nem férünk be. Így hát megbeszéltem az egyik pajtásommal, hogy a mi kis udvarunkban ássunk egy másik légópincét. Elkezdtük hát, és ástunk  szakaszosan, az ötévestől a kilencévesig. 

Pontosan emlékszem, hogy nagyon féltem: attól ugyanis, hogy ha folyamatosan ásunk, egyszer csak keresztülássuk a Földet, és akkor fejjel lefelé, lábbal fölfelé fogunk az égbe pottyanni – mert tudtam, hogy a Föld gömb alakú. A félelem igazi gyökere természetesen a háború veszélye volt. Akkoriban a házak ablaküvegeit fekete ragasztószalaggal keresztbe ragasztották, mint az angol zászló, hogy megelőzzék a légitámadások okozta üvegtörést. Az iskolában nemcsak a légvédelemről tanultunk, például hogyan kell elkerülni a bomba lökéshullámait, hanem gyakran részt vettünk légvédelmi gyakorlaton is. Naponta többször megszólalt a fülsüketítő sziréna, ilyenkor mindenkinek mindent ott kellett hagynia, és az óvóhelyre futni. Esténként szorosan be kellett húzni a függönyöket, hogy még egy fénysugár se szűrődhessen ki, és gyakran volt áramszünet – ilyenkor gyertyafénynél olvastunk, és írtuk a házi feladatot.

Édesapám geológus-mérnök volt, aki a ‘70-es években Vietnámban segített vízierőműveket építeni. Onnan hozott haza egy zöld katonai hálózsákot, amelyet a vietnámiak az amerikai hadseregtől zsákmányoltak. Drága emlék volt, soha nem használtuk, de én titokban megszagoltam, hátha maradt benne lőporfüst-szag, és közben elképzeltem a filmekből ismert csatamezőket.

1979 februárjában a kínai katonák megindították a Vietnám elleni önvédelmi háborút. Azért, többek között, mert Vietnám szövetkezett a Szovjetunióval, és Kína feltartóztatására irányuló politikát folytatott, kitelepítette és üldözte a vietnámi kínaiakat, valamint folyamatos konfliktusokat provokált a kínai–vietnámi határon. Tizenhárom éves koromban, minden reggel fogtuk a kis székünket, a sportpályán kellett gyülekeznünk, és a hangszórókból hallgattuk a legfrissebb hadijelentéseket. A tanáraink azt mondták nekünk, hogy ha felnövünk, bármikor a frontra kerülhetünk. Készen kell állnunk arra, hogy a hazánkért áldozzuk magunkat.

A történelem igazolta, hogy annak a csatának a győzelme békés és stabil külső feltételeket biztosított Kína reformjához és nyitásához. Azt hiszem, ez is tükrözi a kínaiak hozzáállását a háborúhoz: nem akarunk háborút, de nem is félünk tőle. Azt is mondják a kínaiak: reméljük Kína békés egyesítését, de nem mondunk le a fegyveres egyesítés lehetőségéről sem. Ennek célja, hogy elrettentsük Tajvan függetlenségi erőit, és egy továbbra is békésen fejlődő, a világban független, egyesített Kína megteremtése.

1999-ben, amikor a NATO bombázta Jugoszláviát, már Magyarországon éltem. Láttam tankokat és páncélozott járműveket vonulni az utcákon, akkor úgy éreztem, a háború nagyon közel van hozzám. Ki gondolta volna, hogy húsz évvel később a háború lángjai ismét elérik Magyarország szomszédját? Azóta négy év telt el, és már világosan látható, hogy ennek a háborúnak nem kellett volna kitörnie, de a nagyhatalmak játszmájának szorításában Ukrajna mégis sakkfigurává, ütőkártyává, bábuvá és ágyútöltelékké vált, egy proxyháború kellős közepébe került. 

Kezdetben volt esély a békére, de a tárgyalásokat külső nyomás és más országok vezetőinek akarata fojtotta el. Így a helyzet egyre véresebbé, kegyetlenebbé, reménytelenebbé és őrültebbé vált, ami a jelenlegi megoldhatatlan patthelyzethez vezetett. Vagy inkább úgy tűnik, a külső erők nem engedték, hogy a háború véget érjen. S ennnek az eredménye: számtalan élet elvesztése, országok széthullása, és a népesség ellehetetlenülése. Nemcsak Ukrajna és Oroszország, hanem egész Európa válságba sodródott, a világ pedig a harmadik világháború szélére került. Ezt követte az Egyesült Államok belső megosztottsága, az USA és Európa szakadása, valamint az Európa Unión belüli törésvonalak. A háború patthelyzetbe jutott: egyrészt már nagyon nehéz folytatni, másrészt a béke elérhetetlennek tűnik. Nemcsak Magyarország, hanem egész Európa gazdasága stagnál, az életszínvonal csökken, a nemzeti érdekeket figyelmen kívül hagyják, miközben mindenféle irracionális és igazságtalan kötöttségek nehezednek ránk. Ez egy rettenetes háborús örvény, és itt az ideje, hogy a realitások talaján állva gondolkozzunk a békéről.

Biztosan sokan ismerik Alfred Eisenstaedt híres fotóját, melynek a címe A győzelem napja a Times Square-en. Az 1945. augusztus 14-én készült képen egy amerikai tengerész és egy nővér boldogan csókolóznak az utcán. Abban a pillanatban nemcsak ők, de talán az egész világ naivan azt hitte, hogy a béke örökké tart. De sajnos Hegelnek igaza volt, egy híres mondása szerint „az emberiség egyetlen tanulsága a történelemből, hogy az emberiség soha nem tanul a történelemből”.

De tényleg nem kellene végre tanulnunk valamit a történelemből? Azt hiszem, legalább a mai Kína tanult valamit belőle. Mint felelősségteljes nagyhatalom, a stabilitása és a kiszámíthatósága talán egy biztos pontnak számít egy ilyen kiszámíthatatlan világban. Bármilyen szándékkal is állítják be Kínát egyes országok politikusai ellenségként, félve tőle, irigykedve rá, becsmérelve vagy próbálva távolságot tartani tőle, a nyugati politika sok ellentmondással, vaksággal, hazugsággal és állandóan változó döntésekkel teli valóságában néhányan, néhány mégis felébred, és rádöbben: a stabil Kína a világ stabilitásának egyik fontos pillére.

De térjünk vissza édesanyám és László akkori beszélgetéséhez. Édesanyám a gyerekkoráról mesélt, amiből egyetlen boldog emléke sem volt. Nem mert moziba menni, mert ott a japán katonák szórakoztak. Még az udvarban sem mert játszani, mert a szomszédban japánok laktak, és a japán gyerekek bántották a kínaiakat... Emlékszem, Anyukám mesélt egy furcsa jelenetet is: amikor bejelentették Japán kapitulációját, Pekingben mindenki szaladt, hogy elmondja másoknak a hírt. De néhány japán katona hirtelen dörömbölni kezdett a kapun, anyámat és nagyanyámat halálra rémisztve – azt hitték, a vereség után jöttek egy utolsó gyilkolászásra. Csak később derült ki, hogy már letették a fegyvert, és csak azért mentek volna be hozzájuk, mert mosdót kerestek... A terror beleivódott az idős asszony emlékezetébe. Anyám idős korára Alzheimer-kóros lett, a rövid távú memóriája lassan eltűnt, és visszatért a háborús gyermekkor rettegéséhez. Újra és újra figyelmeztetett minket: mindig zárjuk be az ajtót, soha ne menjünk ki, mert odakint ott vannak a hosszú szuronyos japán katonák.

Édesanyám és László beszélgetése pedig – a könyvben László mint Dante jelenik meg, így Dante és “kínai mamája” beszélgetése így zárul:

Dante felnéz a feje feletti faliórára, és már tényleg nagyon késő van. Látni, hogy a Mamának is le-lecsukódnak a szempillái. Dante végre elköszön, és megy lefeküdni.

Mi sose voltunk rosszak.

Dante megigazítja a feje alatt a párnát, és magára húzza a paplant.

Mi sose voltunk rosszak.

Mama, miért nem élsz örökké?

Sajnos édesanyám nem élhetett örökké. Tavaly télen hunyt el, magával vive utolsó háborús emlékeit is. Szerencsére kedves Laci lejegyezte ezeket, és továbbadta az olvasóinak. Édesanyám tisztában volt a háború borzalmaival és azzal, hogy a békét milyen nehéz kivívni és megőrizni. Természetesen én sem felejtem el az óvóhelyen töltött gyerekkoromat, sem a szívemben akkor élő félelmet és naivitást. Ezért az emlékeimet a légópincéről beleírtam a Papírakvárium című regényembe. A mai, háborúkkal terhes világban szólítsunk fel a békére.

S ha a béke nem is tarthat örökké, legalább a béke iránti vágyunk éljen örökké.

Konnektivitás Magazin